- Ben, változtat az bármin is, hogy itt dühöngsz? –igyekeztem minél hamarabb jobb belátásra bírni ezt a tökkelütöttet, mivel már kimondottan zavart, hogy a találkozásunk első pillanatától kezdve megállás nélkül szapulta Beth új szomszédját.
- Sajnálom, Dee! -ült le az ágyamra gondterhelten könyökölve térdére, összekulcsolt ujjakkal. -Én csak...
- Féltékeny vagy. -fejeztem be helyette, s egyúttal rövidítettem le az alapjáraton akár húsz percig is eltartó magyarázkodását. Éljen az időspórolás!
- Én nem vagyok! -horkant fel gúnyosan, miközben mindketten tisztában voltunk vele, hogy igenis az. Bár talán ezt magának sem akarta bevallani. Világos volt számunkra, hogy többet érez Beth iránt, mint amit a lány valaha is viszonozni tudna. Meglehet, hogy Ben így akarta óvni a kapcsolatukat... hogy mindent tagad, ami kicsit is több benne barátságnál.
Sosem tudtam, hogy mire jó az, hogy letagadjuk, amit úgy igazán, őszintén, szívből érzünk.
Halványan elmosolyodtam reakcióján, sóhajtva megráztam fejem, majd játékosan összeborzoltam precízen beállított frizuráját.
***
*Bethany szemszöge*
-Dean, ne már! -kacagtam fel jóízűen a srác bénázásán, mikor nagy hirtelen egy fél csomag liszttel ajándékozta meg felsőjét.
- Ne nevess ki! -játszotta a sértődöttet, mialatt igyekezett minél hamarabb ledörzsölni a kék színű pulóveréről egy konyharuha segítségével a fehér port.
- Én? -kérdeztem visszafojtott nevetéssel. -Úgy ismersz? -próbálkozásaim hiábavalóak voltak, a látvány pedig túl röhejes ahhoz, hogy kibírjam normál emberhez méltó komolysággal. Arcomat tenyerembe rejtve kapkodtam levegőért a nagy vihorászás közben, s ujjaim között lestem továbbra is az igencsak "tehetséges" Marksot.
- Direkt megkértelek... -mondta csalódottsággal a hangjában, a másik irányba fordítva fejét, mire teljesen lelkiismeret furdalásom lett. Nem tudhattam, hogy ennyire a szívére veszi azt, ha mulatok egy jót rajta.
- Ne haragudj! -léptem közelebb hozzá gyengéden vállára helyezve jobb kezem, de ő válaszra sem méltatott, sőt még csak rám sem emelte tekintetét. Rettenetesen éreztem magam. -Én nem ezt akartam. -jelentettem ki halkan, miközben karom lassan, erőtlenül testem mellé hullott.
Felvillanyozódva attól, hogy nem okoztam neki semmiféle lelki törést, bugyután vigyorogva löktem vissza én is.
Annyira furcsa volt minden, mert mikor ránéztem, egy teljesen más Dean Marksot láttam, mint eleinte. Sokkal emberibb volt, lehetett vele viccelődni, szüntelenül ugrathattuk egymást, és ez leírhatatlan, milyen pozitívan hatott rám. Úgy éreztem, kezd megnyílni felém, lassan pedig teljesen a bizalmába fogad... és ez jól esett.
***
- El sem hiszem, életem első spagettije egész jól sikerült! -örömködtem fáradtan a konyhapultnak dőlve. -Bár erre talán az is rásegített, hogy nem egyedül kellett elkészítenem, ugyanis szeretek kísérletezgetni... -állapítottam meg magam elé nézve, miközben felidéztem magamban pár egyéni "alkotásomat".
- Mint például a borsos csokis muffin? -kérdezte kajánul vigyorogva, mire akaratlanul is felnevettem.
Még az előző nyáron Dinával úgy döntöttünk, hogy sütünk valami egyszerűt, amit képtelenség elrontani. Azonban a csokis muffin túl egyhangúnak tűnt számunkra, éppen ezért fel akartuk dobni egy kicsit, hátha valami jó sül ki belőle, nekünk pedig lesz egy saját, titkos, isteni új receptünk.
Igen ám, de a tizenkét csomag vaníliás cukor, a két kupica meggylikőr, az egy üveg rumaroma, a szükségesnél eggyel kevesebb tojás, a fél csomag fahéj és az egy csomag csokipudingpor önmagában nem tűntek elég különlegesnek az újonnan megalkotott masszánkba, ezért kutakodni kezdtünk az után, hogy mit tehetnénk még bele az így is érdekes íz világú kreálmányunkba. Dina kinyitotta az egyik szekrényt, melynek következtében egy -bontott- csomag bors háromnegyede landolt a művünkben. Így született meg a süteményünk, mely elkészültekor azzal a ténnyel kellett szembesülnünk, hogy bizony visszafordíthatatlanul elrontottuk Mayerék sütőjét. Ezen emlékezetes eset óta nem engednek minket a konyhájuk közelébe... nem is értem miért.
- Például. -feleltem szégyenlősen, miután kissé lenyugodtam előző kifakadásomból, s rendeztem vonásaimat.
Tulajdonképpen még életemben nem éreztem így magam egyetlen srác mellett sem. Dean olyan hatással volt rám, mint még soha senki, annak ellenére is, hogy ő elég rosszul indított. A társasága számomra felettébb... megmagyarázhatatlan. Egyszerűen imádtam ezt a napot vele, és bármennyire is nehezemre esik ezt bevallani, nem akartam, hogy vége legyen.
Az a szívdöglesztő mosoly, amit rám villantott, arra késztetett, hogy puhának tűnő ajkainak szenteljem minden figyelmem.
Lányos zavaromban hirtelen kék szempárjába kaptam tekintetem, melynek eredményeképpen sikeresen bebandzsítottam. Mindketten hangos nevetésben törtünk ki, arcomat pedig egy fokozatosan erősödő pirosas árnyalat lepte el.
Még szerencse, hogy kettőnk közül legalább egyikünk kellőképp magánál volt annyira, hogy elkapja a lefelé hulló üvegpoharat, ezzel elkerülve egy újabb felejthetetlen Bethany Wilson pillanatot. Ártatlan elmosolyodásomnak köszönhetően kerülte a kérdezgetést, s ahelyett, hogy még kínosabb helyzetbe hozott volna, inkább megkezdte a két főre való alkoholadagok kiosztását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése