- Dina, ne már! Nem akarok egyedül menni. -nyavalyogtam barátnőmnek, aki a vonal túlsó végéről mindezt csodával határos módon elviselte. Szinte láttam magam előtt, ahogy gondterhelten felsóhajt, majd tehetetlenségében annyit mondd:
- Sajnálom! -felesleges lett volna tovább kérlelnem őt, hiszen mégsem várhattam el tőle, hogy miattam mondja le a programját. -Mondd csak, Ben nem ér rá? -kérdezte reménnyel teli, lágy hangon.
- Nem, sajnos. -tőlem nem megszokott módon fogtam rövidre válaszom, miközben ablakomhoz sétálva kikukucskáltam a függöny mögül. Nem kis meglepetést okozott a tény, hogy a Marks férfiak ifjabbika hasonlóképp tekint vissza rám.
Akaratlanul is egy halvány mosoly jelent meg arcomon, amit ő felvont szemöldökkel nyugtázott, majd pedig lassan eltűnt a függöny takarásában.
Nem értettem... talán valami rosszat tettem? Esetleg haragszik rám valamiért?
- Bocsáss meg, Beth, nekem most le kell tennem! Vigyázz este, jó? -zökkentett ki gondolatmenetemből Dina, s miután a lelkemre kötötte még vagy háromszor, hogy legyek óvatos a bulin, bontotta a vonalat.
***
- Bethany, nem kéne még elindulnod? -sürgetett anya csípőre tett kézzel, s lábával dobolva a fürdőszobám ajtajában állva, mikor épp a frizurám igazgattam. Válaszra sem méltatva őt vonultam ki a fürdőből, s lépkedtem át a saját birodalmamba, ahol utolsó simításként felkaptam táskámat, és ahonnan olyan nagy lendülettel indultam el a buli társam házához, hogy még a nálunk vendégeskedő szüleitől is elfelejtettem elköszönni.
Odaérve egy mély sóhajtás után erőt vettem magamon, kopogtattam, majd vártam... a válasz pedig egyenlő volt a semmivel, így hát újra próbálkoztam, de most sem érkezett semmiféle visszajelzés. Ismét tettem egy próbát, végül pedig meguntam és beléptem a házba -tény, hogy nem a türelmemről vagyok híres.
- Dean? -pásztáztam körbe tekintetemmel a ház azon szegletét, amit a bejárati ajtóból még látni lehetett. -Dean! -szólítottam meg már valamivel erőteljesebben a nagy valószínűséggel, éppen a fülén ülő mamlaszt, mire végre életjelet méltóztatott adni az emeletről -pontosabban hangosan felmordult-, én pedig kapva az alkalmon felkiáltottam neki. -Kint várlak a kocsinál!
Nem is kellett sokat szobroznom a jármű mellett, ugyanis perceken belül megérkezett az unott ábrázattal puffogó, gyerekesen viselkedő Marks, s már pattant is be az autóba, én pedig mi mást is tehettem volna... követtem a példáját.
Az út első tíz-tizenöt perce síri csendben telt, amit személy szerint kicsit kínosnak találtam, éppen ezért, ennek megtörési szándékával rápillantottam az utat szuggeráló srácra, aki meglehetősen látványosan a gondolataiba mélyedve, továbbra is előrefelé kémlelve, villantott egy önelégült, mégis ördögien ható vigyort.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy nyomban letettem a másodpercekkel előtte fejembe vett tervemről, s a fekete színű bőrülésbe süppedve kívántam, hogy bárcsak nyelne el a föld aznap éjjel.
Éreztem, hogy forgat valamit a fejében, ám mégsem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Az ablakon kifelé bámulva igyekeztem elterelni a gondolataimat... azonban hiába néztem a csillagokat az égen, az elsuhanó fákat vagy a lámpák egyre halványodó, majd erősödő fényét, mert nem fogtam fel, hogy mit látok, és nem érzékeltem az idő múlását sem. Egyszerűen csak... voltam.
A jármű egyszerre megállt, a srác pedig kiszállt mellőlem, s becsapta maga után az ajtót. Nem tudtam, hogy mi történik most vagy, hogy hol a fenében járhatunk éppen, ezért én is kimásztam a négykerekű csodából.
Dean lazán, zsebre dugott kezekkel, jobb lábát felhúzva támasztotta a motorháztetőt, s az égen ragyogó, látszólag apró kis fénypontokat pásztázta. Arca nyugodtságról, megkönnyebbültségről árulkodott, és ezt nem is tudtam hova tenni, mivel még sosem láttam ilyennek.
Oké, aláírom... két nap nem túl hosszú idő arra, hogy kiismerjünk valakit, de nekem általában már az első találkozás alkalmával sikerül megmondanom egy emberről, hogy milyen is valójában. Nála viszont ez nem sikerült, sőt mondhatni gondban voltam vele. Olyan... megfejthetetlennek tűnt, és bár ez megrémített, meg kell hagyni, mégis valamiért tetszett.
Visszazökkenve a valóságba, az első dolgom volt körbepillantani, hogy felmérjem, merre lehetünk, ám mindhiába. A környék cseppet sem volt ismerős a számomra, és az sem javított a helyzeten, hogy tőlünk körülbelül harminc-negyvenméternyire vadidegen tinédzserek szórakoztak valami fülsüketítő ricsajra.
- Hol vagyunk? -álltam elé értetlenkedve. -Hová hoztál? -szó szerint látni lehetett rajta, hogy észbe kap, és a semmiből visszatér az a Dean Marks, akit én ismertem. Mélyen a szemembe nézett, én pedig csak ekkor vettem észre, milyen gyönyörű szempárja is van igazából. De ahogy elvesztem benne, semmit sem láttam... csak a hátborzongató ürességet, mely elnyelte szavaimat.
- Megőrültél?! -keltem ki magamból, mialatt ő kisebb-nagyobb sikerrel próbálta rendezni vonásait. -Mondd csak, eszednél vagy? Mit képzelsz egyáltalán, ki vagy te? -zúdítottam rá azokat a kérdéseket, amik hirtelenjében eszembe jutottak. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, a fejem szinte gőzölgött, a végtagjaim kocsonyaként remegtek. Azonban minden dühöm és idegességem elszállt, mikor egyetlen másodperc erejéig bűntudatot véltem felfedezni rajta. Ami viszont cseppet sem lepett meg, hogy mindezek után ismét az üresség vette át ennek a pillanatnyi emberségnek a helyét.
Ekkor értettem meg igazán, hogy ez a srác fél... akarva vagy akaratlan, de minden erejével azon van, hogy leplezni tudja igazi valóját.
Nem értettem, miért teszi ezt, de nem is lehettem tisztában vele, mivel nem ismertem sem őt, sem a múltját, sem a történetét.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése