8.-A horrorfilmek pozitív oldala

*Egy hét múlva: Ben szemszöge*

- Ben, nyisd már ki! -kiabált szüntelenül a bejárat előtt ácsorgó Wilson lány, miközben kitartóan püfölte a fehér ajtót, melyet eredetileg eszem ágában sem állt kinyitni. Nehezteltem rá amiatt, hogy az elmúlt héten mindig más dolga akadt, és állandóan lerázott, ha kerestem. Persze barátjaként megértettem volna, ha valami fontosabb elfoglaltsága lett volna, de ilyenről szó sem volt... csupán szerette volna a rendkívül drága idejét az új szomszédfiúra pazarolni. Ez pedig nem tetszett. - Kérlek! - szólalt meg egy fokkal halkabban, majd erőtlenül egy utolsót ütött a minket elválasztó ajtóba.
Cseppet sem lett volna ínyemre, ha Dinához hasonlóan ő is rám aggatja a "féltékeny" jelzőt, plusz rendkívül nagy lelkiismeret furdalás lett volna úrrá rajtam, ha abban a hitben távozik, hogy a legjobb barátja nagy ívből tesz arra, hogy mi van vele. Ezért hát nagy erőt véve magamon, mintha mi sem történt volna, válaszoltam neki:
- Pillanat! -álldogáltam továbbra is egy helyben az előszoba hideg padlóján, egy hangyányi megváratás szándékával, miközben az a nyugtató gondolat suhant át a fejemen, hogy Beth legalább önszántából látogatott meg, ami azt jelenti, hogy Dean mellett sem felejtett el, sőt mi több... időt szakítva rám magára hagyta a szépfiút.

 ***

*Másnap*

- Igen és aztán mi volt? -kérdezte türelmetlenül, csillogó szemekkel, meglehetősen kíváncsian Dina, mint egy négy éves kisgyerek, aki az esti meséje végét várja tűkön ülve.
- Azt mondtam neki, hogy zenét hallgattam a délután, és elaludtam úgy, hogy rajtam volt a fülesem, ezért nem hallottam a dörömbölését. -adtam viszonylag rövid választ egyből, ő pedig a tekintetével kérlelt, hogy folytassam. - Erre Beth azt felelte, hogy megkönnyebbült, mert azt hitte, haragszom rá, mire én azt reagáltam, hogy erről szó sincs, bár tény, hogy foglalkozhatott volna velem többet is, mert ez hosszútávon eltávolodáshoz vezethet. -hadartam el gyorsan, egy szuszra, majd végül vettem egy mély levegőt, hogy pótoljam a hadarás közben elveszített oxigén hiányát.

- Aj, annyira aranyosak lennétek együtt! Esküszöm, már látlak titeket magam előtt egy párként! Látom, a kismillió csókot, látom a randihegyeket, a romantikus pillanatokat, az összebújós szombat estéket. Látom a gyerekeket; Brettet és Angelinát. És látom az esküvőtöket, amit természetesen én szervezek meg a legény-, és a leánybúcsúval együtt. -áradozott magából kikelve a szőke leányzó, ezzel széles mosolyra késztetve engem.
- Brett és Angelina? -vontam fel a szemöldököm vigyorogva, visszafojtott nevetéssel.
- Képtelen vagyok felfogni, hogy ő ezt nem veszi észre! -csalódottan sóhajtva fagyott le nagy mosolya arcáról, majd újonnan felvillanyozódva, ugrabugrálva a következőt javasolta: -Látogasd meg!
- Jó ötlet! -válaszoltam még mindig vigyorogva a szokásos, Dina Mayerféle, kissé őrültnek mondható, mégis szórakoztató reakcióin, majd kezembe kapva egy vékonyabb, kapucnis pulóvert, végül útnak indultam.

***

 *Dean szemszöge*

- Látod, én megmondtam, hogy jobb együtt, mint egyedül... -bökött oldalba tréfásan, mégis gyengéden, arra számítva, hogy én majd egyből igazat adok neki.

- Úgy érted, hogy jobb bárkivel lenni, minthogy egyedül féljünk otthon a rejtélyes gyilkostól? -léptem közelebb hozzá, miközben az imént elhangzott kérdés erejéig rekedtes hangom hallattam. 

- Ez nem vicces, Dean! Ha nem akartad volna annyira megnézni azt a filmet, akkor most nem paráznék itthon minden egyes nesztől! -fonta össze karjait mellkasa előtt morcosan, mire elvigyorodva jobb keze után kaptam.

- Elnézését kérem a gyönyörű Hölgynek! Remélem hajlandó megbocsájtani nekem, hogy kellemetlenséget okoztam! -mondtam szépséges szemeibe pillantva, s bocsánatkérésképpen egy apró csókot leheltem puha kézfejére. Halvány mosollyal díjazta kreativitásom -mely láthatóan elnyerte tetszését-, miközben mélybarna szemei ellágyultan vájkáltak az én kék szempáromban.

- Lehet róla szó. -felelte halkan, s meglehetősen szűkszavúan. Kapva az alkalmon, hogy a locsi-fecsi leányzó önmagát meghazudtoló módon végre csendes, bejelenthettem, hogy -bár nem szeretnék,- távozni kényszerülök. -Biztos nem maradsz, még egy kicsit? -kérdezte reménnyel teli, lágyan csilingelő hangon. Tudtam... éreztem, hogy nem azért szeretne marasztalni, hogy addig se legyen egyedül vagy, hogy ne féljen otthon az üres házban. Velem akart lenni. 

- Sajnos nem tudok, reggel korán kelek. Bevásárolok, amíg a szüleim alszanak, hogy aztán, ha elkészült az ebéd, átmehessünk a nagymamámhoz ünnepelni. A hatvanhetedik születésnapja lesz holnap. -vázoltam fel a másnapomat levakarhatatlan mosollyal az arcomon, melyet az a tény okozott, hogy a Wilson lány vágyott a társaságomra. -Viszont, ha gondolod, utána elmehetnénk valahova! -vetettem fel az ötletet, amit előtte már eredetileg is fel akartam.

- Az jó lenne. -szemei alig észrevehetően felragyogtak. -Várni foglak!-szavai hallatára egy kellemes, megnyugtató érzés kerített hatalmába. Újfent egy tökéletes napot tölthettem el ezzel a csodálatos lánnyal... és valljuk be, jobb időtöltést nem is kívánhattam volna magamnak.

- Nem fogsz félni, ha én most elmegyek? -kérdeztem megindulva a bejárati ajtó felé, ő pedig alsó ajkába harapva követett. 

- Nem, most már megleszek! A szüleim is lassan megérkeznek. Nem lesz gond. -válaszolta bátorítva. -Köszönök mindent! -tette hozzá egy őszinte mosolyt villantva rám, melyet én előszeretettel viszonoztam nyomban. 

Azonban ahogy a lány kinyitotta nekem az ajtót, a pillanat tört része alatt vált mindkettőnk arca komollyá.

Egy nemvárt személy fogadott minket, aki épp akkor tette meg utolsó lépését a ház felé, s már igencsak kopogáshoz készülődött.

Ahogy láttam, őt is meglehetősen váratlanul érte, vagy legalább is meglepte, hogy ott talált engem a Wilson rezidenciában.

Fancsali képéről csak úgy sütött az értetlenség, s az, hogy szinte azonnal kombinálni kezd az ügyefogyott kobakjában.

Nem mondom, hogy ez nem öntött el egy cseppnyi örömmel sem, mert akkor bizony hazudnék.
Viszont nem az volt minden vágyam, hogy az ő ábrázatát kelljen néznem, mikor elköszönök egy addig hibátlan nap végén a  tökéletes lánytól.

Érezhető volt a kettőnk közti feszültség... szinte tapintani lehetett a levegőben. 

Miután a mellettem álló leányzó felfogta, hogy mi is történik, csak ennyit mondott:

- Dean, ő itt...

-Ben. -fejeztem be önkéntelenül Bethany mondatát. Azt hiszem tekintetem mindent elárult a bejárat előtt ácsorgó srácról általam gondoltakról.

Ha túlontúl őszinte szeretnék lenni, akkor elárulom: legszívesebben bevertem volna a Turner srác bugyután festő képét, amely elég gyenge próbálkozással leplezte halálos féltékenységét irányomban.

7.-Határtalan őszinteség

Sziasztok!
Nem lesz túl gyakori ezentúl sem, hogy írni fogok bármit is a részek elé vagy mögé... viszont ez a rész megkövetelte, hogy kivételt tegyek.
Nem szeretnék semmi különösebbet hozzáfűzni, csupán annyit, hogy a "Határtalan őszinteség" két olyan lány történetét is magában hordozza, akik előtt úgy éreztem, kötelességem tisztelegni.
Az egyik leányzó a neve elhallgatását kérte tőlem, ezért róla nem is említenék meg több információt. A másik leányzó viszont már nem tudott ilyet kérni tőlem... de ezt majd megértitek, ha végigolvastátok a jelenlegi részt.
Kellemes olvasást! 

L.Á.

*Dean szemszöge*

Az idő igencsak hajnali négy óra tájékán járhatott, én viszont bármennyire is szerettem volna eleinte, nem tudtam elaludni, hiába szállt ki belőlem minden alkohol eddigre. Bethnek szerencsére nem voltak ilyen problémái, így el tudtam ütni az időt azzal, hogy arca minden egyes négyzetcentiméterét feltérképezem.
Miután nekiálltunk iszogatni, mindketten őszintén beszélni kezdtünk magunkról.
Olyan dolgokat is elmondtam neki, amit talán még soha senkinek, és ez nem az italnak volt köszönhető... hanem annak a gyönyörű barna szempárnak, ami így is, úgy is a kezdetektől fogva lelkembe látott. Még szavak sem kellenek hozzá, hogy tudja, mi játszódik le bennem.
Részben megrémített, hogy egy nyitott könyv vagyok számára, viszont ott bujkált bennem az a felszabadító érzés, hogy valaki végre tisztában van vele, ki is vagyok valójában, tehát nem kell eljátszanom, hogy egy egészen más valaki vagyok.

Megdöbbentett, amiket mesélt, és eleinte el sem akartam hinni neki, hogy miken ment keresztül... azt meg főleg nem, hogy mindezek ellenére képes volt pozitívan állni a dolgokhoz és az emberekhez.
Az ivászat során többek között elmesélte azt is, hogy a szülei egyszer már elváltak, mikor ő negyedik osztályos tanuló volt. Ez eleve nagy hatással bír egy kisgyermekre, de meglehetősen nehéz időket eredményezett az is, hogy új városba költöztek Annenel, és ezért új iskolába került, ahol senkit sem ismert.
Ott viszont ahelyett, hogy tárt karokkal fogadták volna a lelkileg sérült Bethanyt, inkább kiközösítették és nap, mint nap megalázták sőt, lelki terrorban tartották... mindezt négy hosszú éven keresztül.
Aztán mikor végre kiszabadult ebből a nyomasztó környezetből, a nyár folyamán belekeveredett egy rosszabb társaságba, ahol lett egy állandóan beszámíthatatlan állapotú fiúja -bár igaz, sosem beszél róla, ha "pasis témáról" kérdezik-, aki bizony -hogy szépítsek kicsit a helyzeten,- nem vetette meg a füvet sem.
Amikor Anne fülébe jutott, hogy miféle bandával tölti a drága idejét Beth, eltiltotta őt tőlük, ám a szeretetéhes lány továbbra is találkozgatott a sráccal, aki valljuk be, semmi mást nem látott ebben a csodálatos leányzóban egy "dögös macán" kívül.
Bár Bethany sem érzett a Tony nevű egyed iránt semmi különöset... csupán azt, hogy négy gyötrelmes év után végre számít valakinek. Biztonságot nyújtott neki ez a tévhit... hiszen már régóta szeretett volna végre, kivételesen ő is fontos lenni.
Azonban lebukott és megkapta Annetől élete legnagyobb pofonját megfűszerezve azzal a hűvös mondattal, miszerint édesanyja nem bízik benne többé. Lelkiismeretes emberként viszont nem tudta ezt elviselni. Éppen ezért drasztikus lépésre szánta rá magát... gyógyszerekhez fordult aznap éjjel. Rengeteg gyógyszerhez. Menekülni akart az újból előtörő ürességből, mely újfent el akarta nyelni.
Másnap reggel mentők érkeztek a Wilson rezidenciába, melyre ő a mai napig egyáltalán nem emlékszik... végül Beth kórházba került.

Bárki bármit mond, az én szememben kegyetlen erős lány marad! Nem semmi az, amin át kellett mennie, és edzett lelkére bizonyíték az is, hogy ezek után még talpra tudott állni, és rendbe tudta hozni az életét.

Meg kell hagyni, kellemes melegség járta át testem a ténytől, hogy egy ilyen páratlan leányzó szuszog mellettem, aki -bár első ránézésre nem látszik- egy valódi harcos, aki az egyetlen meggyengült pillanata után sem volt képes feladni.
Felépülése is annak volt köszönhető, hogy küzdött érte.

***

*Bethany szemszöge*

A napsugarak halványan világították be a sötétségbe burkolózó szobát, mely gyönyörűen fogadta magába a vékonyka fénynyalábokat.
Egy jóleső mosolyra húzódott ajkam, miközben aprót nyújtózkodtam a kényelmes ágy, puha párnáján pihentetve fejem.
Lassacskán kinyitottam szemem, s kipihentségemnek köszönhetően elég hamar tudatosult bennem a tény, hogy végül bizony nem sikerült otthon töltenem az éjszakát.

Oldalra pillantva Dean békésen szundító alakjával találkozott tekintetem, mely teljes figyelmemet kiérdemelve, automatikusan fordította maga felé testemet is. Nyugodt arcát, s időnként meg-megrebbenő pilláit kémlelve játszódtak le bennem az előző este történtei, fejemben pedig szüntelenül egy név csengett: Bianca Curtis.
Hogy ki is ő? Nos, nem más, mint Dean eddigi egyetlen barátnője, a legelső szerelme, s egyben az első... aki elhagyta.
Sajnos azonban cseppet sem úgy, ahogy a rendes, átlagos párkapcsolatoknál lenni szokott. Rosszabb volt ez annál... sokkal rosszabb.

Mikor általános iskolások lettek, egy osztályba kerültek. A legeslegelső ott töltött napjuk után a fiatal Marks fiúcska hazaérve büszkén újságolta el édesanyjának a mesés hírt, miszerint padtársa személyében megismerte leendő feleségét, aki -a fiú szerint- nem más, mint egy igazi, szépséges angyalka.

Mindössze második osztályosok voltak, mikor a kislány agyában rosszindulatú daganatot véltek felfedezni. Rengeteg műtéten esett át, számtalan injekció nyoma ékesítette pöttöm kis testét, valamint kemoterápiás kezeléseken is részt vett a gyógyulás reményében. Dean pedig fiatal kora ellenére végig mellette állt.
Egy éven belül Biancának csodával határos módon sikerült kigyógyulnia súlyos betegségéből, és érthető módon mérhetetlen hálával gondolt a kicsi Marks addigi kitartására és arra, hogy végig mellette állt, bármi is történt.

Bután hangozhat, de idővel egymás személyében szerelemre leltek... nem a mindent elsöprő, vad, és szenvedéllyel teli, hanem a gyermeki őszinteségű, csendes, mindent túlélő, mély érzésekkel teli szerelemre, mikor szavak nélkül is tisztán érted a másikat, és mikor egyetlen ölelésben megtalálsz mindent, amit valaha kerestél.

Viszont ez az öröm -bármennyire is szerették volna- nem tartott sokáig. Gimnáziumi évük első nyarán a betegség kiújult... sajnos valamivel durvább változatban, mint előtte. A lány újonnan rövid távú memóriája miatt már arra sem emlékezett, amit öt perccel azelőtt mondtak neki.
Később Bianca gerincében is kialakult a daganat, melynek köszönhetően felülni is alig tudott -egy nap csupán tizenöt percre, s azt is tanulással töltötte-.
Miután agyában leállt a központ az emésztésével együtt, már nem volt mit tenni. Hiába etették csöveken keresztül, a szervezete teljesen legyengült. A betegsége pedig végül erősebbnek bizonyult, és legyőzte őt.

Főiskolára akart menni, egyetemre. Tanulni akart, céljai voltak az életben... de a legnagyobb vágya a gyógyulás, a felépülés volt.
Az utolsó percig nem adta fel a reményt, pedig tudta jól, hogy meg fog halni.
Meg mertem volna kockáztatni, hogy a mellettem szundító srácot viselték meg legjobban a történtek, ugyanis ennyi év távlatából is csak alkohol kíséretében volt képes erről beszélni, elképesztően nagy fájdalommal a hangjában.

Ezek tudatában már én is mindent értettem... ezért volt eleinte olyan magának való és elutasító. Ezért próbálta megutáltatni magát velem szavakkal, s tettekkel egyaránt -mint például, hogy egyedül hagyott egy ittas idegenektől hemzsegő házibuliban-.
Furcsa és szokatlan is egyben, hogy valaki egy nap leforgása alatt képes gyökeresen megváltoztatni másokban a róla kialakult képet... neki mégis sikerült.
Innentől kezdve Dean Marks teljesen más embert jelentett számomra. Már nem annak az öntelt, kölyökként viselkedő idiótának gondoltam, mint a megismerkedésünk legelején.
Egy érző léleknek, egy szeretetteljes embernek tartottam, aki bármennyire is nem szeretné, idővel el fogja fogadni a szívből jövő segítségemet abban, hogy megpróbáljam akár csak egyetlen pillanatig is elfelejtetni vele a történteket... mert megérdemel egy szebb és boldogabb életet.




Kutas Blanka emlékére

6.-Zavarba ejtő csodák

 

*Dina szemszöge*

- Ben, változtat az bármin is, hogy itt dühöngsz? –igyekeztem minél hamarabb jobb belátásra bírni ezt a tökkelütöttet, mivel már kimondottan zavart, hogy a találkozásunk első pillanatától kezdve megállás nélkül szapulta Beth új szomszédját.
- Sajnálom, Dee! -ült le az ágyamra gondterhelten könyökölve térdére, összekulcsolt ujjakkal. -Én csak...
- Féltékeny vagy. -fejeztem be helyette, s egyúttal rövidítettem le az alapjáraton akár húsz percig is eltartó magyarázkodását. Éljen az időspórolás!
- Én nem vagyok! -horkant fel gúnyosan, miközben mindketten tisztában voltunk vele, hogy igenis az. Bár talán ezt magának sem akarta bevallani. Világos volt számunkra, hogy többet érez Beth iránt, mint amit a lány valaha is viszonozni tudna. Meglehet, hogy Ben így akarta óvni a kapcsolatukat... hogy mindent tagad, ami kicsit is több benne barátságnál.
Sosem tudtam, hogy mire jó az, hogy letagadjuk, amit úgy igazán, őszintén, szívből érzünk.
Halványan elmosolyodtam reakcióján, sóhajtva megráztam fejem, majd játékosan összeborzoltam precízen beállított frizuráját.

***

*Bethany szemszöge*

-Dean, ne már! -kacagtam fel jóízűen a srác bénázásán, mikor nagy hirtelen egy fél csomag liszttel ajándékozta meg felsőjét.
- Ne nevess ki! -játszotta a sértődöttet, mialatt igyekezett minél hamarabb ledörzsölni a kék színű pulóveréről egy konyharuha segítségével a fehér port.
- Én? -kérdeztem visszafojtott nevetéssel. -Úgy ismersz? -próbálkozásaim hiábavalóak voltak, a látvány pedig túl röhejes ahhoz, hogy kibírjam normál emberhez méltó komolysággal. Arcomat tenyerembe rejtve kapkodtam levegőért a nagy vihorászás közben, s ujjaim között lestem továbbra is az igencsak "tehetséges" Marksot.
- Direkt megkértelek... -mondta csalódottsággal a hangjában, a másik irányba fordítva fejét, mire teljesen lelkiismeret furdalásom lett. Nem tudhattam, hogy ennyire a szívére veszi azt, ha mulatok egy jót rajta.
- Ne haragudj! -léptem közelebb hozzá gyengéden vállára helyezve jobb kezem, de ő válaszra sem méltatott, sőt még csak rám sem emelte tekintetét. Rettenetesen éreztem magam. -Én nem ezt akartam. -jelentettem ki halkan, miközben karom lassan, erőtlenül testem mellé hullott.

Komoly arckifejezéssel rám pillantott, majd egy féloldalas mosoly kíséretében óvatosan egy aprót lökött rajtam, hogy tudtomra adja, végig csak színlelt.
Felvillanyozódva attól, hogy nem okoztam neki semmiféle lelki törést, bugyután vigyorogva löktem vissza én is.

Annyira furcsa volt minden, mert mikor ránéztem, egy teljesen más Dean Marksot láttam, mint eleinte. Sokkal emberibb volt, lehetett vele viccelődni, szüntelenül ugrathattuk egymást, és ez leírhatatlan, milyen pozitívan hatott rám. Úgy éreztem, kezd megnyílni felém, lassan pedig teljesen a bizalmába fogad... és ez jól esett. 

***

- El sem hiszem, életem első spagettije egész jól sikerült! -örömködtem fáradtan a konyhapultnak dőlve. -Bár erre talán az is rásegített, hogy nem egyedül kellett elkészítenem, ugyanis szeretek kísérletezgetni... -állapítottam meg magam elé nézve, miközben felidéztem magamban pár egyéni "alkotásomat".
- Mint például a borsos csokis muffin? -kérdezte kajánul vigyorogva, mire akaratlanul is felnevettem.
Még az előző nyáron Dinával úgy döntöttünk, hogy sütünk valami egyszerűt, amit képtelenség elrontani. Azonban a csokis muffin túl egyhangúnak tűnt számunkra, éppen ezért fel akartuk dobni egy kicsit, hátha valami jó sül ki belőle, nekünk pedig lesz egy saját, titkos, isteni új receptünk.
Igen ám, de a tizenkét csomag vaníliás cukor, a két kupica meggylikőr, az egy üveg rumaroma, a szükségesnél eggyel kevesebb tojás, a fél csomag fahéj és az egy csomag csokipudingpor önmagában nem tűntek elég különlegesnek az újonnan megalkotott masszánkba, ezért kutakodni kezdtünk az után, hogy mit tehetnénk még bele az így is érdekes íz világú kreálmányunkba. Dina kinyitotta az egyik szekrényt, melynek következtében egy -bontott- csomag bors háromnegyede landolt a művünkben. Így született meg a süteményünk, mely elkészültekor azzal a ténnyel kellett szembesülnünk, hogy bizony visszafordíthatatlanul elrontottuk Mayerék sütőjét. Ezen emlékezetes eset óta nem engednek minket a konyhájuk közelébe... nem is értem miért.
- Például. -feleltem szégyenlősen, miután kissé lenyugodtam előző kifakadásomból, s rendeztem vonásaimat.

- Mit szólnál, ha megünnepelnénk, hogy ma nem alkalmaztad ezt a speciális, lenyűgöző technikát? -kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében, mire sóhajtva közelebb léptem egy amolyan "hallgatlak" ábrázattal.
Tulajdonképpen még életemben nem éreztem így magam egyetlen srác mellett sem. Dean olyan hatással volt rám, mint még soha senki, annak ellenére is, hogy ő elég rosszul indított. A társasága számomra felettébb... megmagyarázhatatlan. Egyszerűen imádtam ezt a napot vele, és bármennyire is nehezemre esik ezt bevallani, nem akartam, hogy vége legyen.
Az a szívdöglesztő mosoly, amit rám villantott, arra késztetett, hogy puhának tűnő ajkainak szenteljem minden figyelmem.

A halvány rózsaszín csodák bűvöletében észre sem vettem, amint közelebb lép, neki viszont igenis feltűnt, hogy mivel szemezek annyira, ezzel újabb vigyorgásra ösztönözve őt.
Lányos zavaromban hirtelen kék szempárjába kaptam tekintetem, melynek eredményeképpen sikeresen bebandzsítottam. Mindketten hangos nevetésben törtünk ki,  arcomat pedig egy fokozatosan erősödő pirosas árnyalat lepte el.

- Tehát igyunk? -kérdeztem még mindig enyhe zavarban, s hogy mégse álljak ott úgy, mint egy darab szerencsétlenség, kezembe vettem egy bögrét, azonban a nagy sietségben ki is ejtettem onnan.
Még szerencse, hogy kettőnk közül legalább egyikünk kellőképp magánál volt annyira, hogy elkapja a lefelé hulló üvegpoharat, ezzel elkerülve egy újabb felejthetetlen Bethany Wilson pillanatot. Ártatlan elmosolyodásomnak köszönhetően kerülte a kérdezgetést, s ahelyett, hogy még kínosabb helyzetbe hozott volna, inkább megkezdte a két főre való alkoholadagok kiosztását.

5.-Mi lenne ha...?

*Dean szemszöge*

Rettentően bántottak az előző este történtei... ha akkor nem érkezek időben, ki tudja mi történt volna vele. Beth hiába ütötte az érzelmektől túlfűtött illuminált állapotban lévő srácot, mert ahhoz már nem volt elég ereje, hogy ellökje magától vagy leállítsa. Így pedig egyre csak hergelte őt, aki ennek köszönhetően vált fokozatosan akaratosabbá és követelőzőbbé.
Nem tudtam, hogy pont azzal veszélyeztetem majd az életét, hogy meg akartam óvni magamtól. Furcsa, de ezek után semmit sem szerettem volna jobban, minthogy vele legyek. Tudni akartam minden lépéséről annak érdekében, hogy a későbbiekben bármikor megvédhessem ezt a páratlan leányzót. Ahhoz viszont, hogy ez lehetetlenből lehetségessé váljon, bizony cselekedni kellett.

***

*Ben szemszöge*

- Esküszöm, semmi sem történt! -nyugtatgatott Beth mindhiába. -Dean megmentett még mielőtt... -itt elhallgatott, mire ingerülten elkaptam róla tekintetem, s kezem akaratlanul is ökölbe szorult. Rosszul voltam még a gondolatától is annak, hogy bárki akár csak egyetlen ujjal hozzáér Bethhez, nemhogy akkor pont egy alkoholtól bűzlő, beszámíthatatlan állapotban lévő utolsó senki, aki a lány akarata ellenére tett volna dolgokat vele.
Ha ez a Marks gyerek nem ért volna oda időben, biztos vagyok benne, hogy -ha rajtam múlott volna-, már rég halott ember lenne. Viszont ez alkalommal szerencséje volt. -Ne félts engem! -fogta lágyan kezei közé arcomat, majd simított végig rajta puha ujjaival, miközben tekintetét mélyen enyémbe fúrta. Mindig is tisztában volt vele, hogyan tud leginkább hatni rám.
- Ne kérj ilyet tőlem... -suttogtam elveszve káprázatos szempárjában, s halványan megrázva fejem. Élénk rózsaszín ajkai kedves mosolyra húzódtak, karjai pedig ölelésre nyíltak, melybe gondolkodás nélkül sétáltam bele. Gyengéden túrtam puha hajkoronájába, s vontam közelebb, hogy még az eddiginél is szorosabban tarthassam sajátoméhoz vékonyka testét. Az illata mesés volt, mint mindig, teljességgel lenyűgözött. Bármennyire is próbálkoztam az életem során, soha, egyetlen egyszer sem tudtam rájönni, hogy hogyan lehet valaki ennyire, az utolsó részleteiig tökéletes.
A kellemes pillanatot Beth telefonjának pittyegése zavarta meg, így hát kénytelen voltam elengedni őt. Gyorsan előkutatta mobilját a zsebe mélyéről, majd megnyitotta a beérkező üzenetet.
Miközben gyönyörű arcát kémleltem, egy olyan apró, megmagyarázhatatlan csillogást véltem felfedezni szemeiben, melyet sosem akartam volna, hacsak nem miattam látható.
- Mi történt? -kérdeztem hamiskás, már-már erőltetettnek mondható mosollyal az ábrázatomon. Gyomrom dióméretűre zsugorodott, szívverésem felgyorsult, alig láthatóan levegőért kapkodtam... leírhatatlanul féltem a választól.
- Dean írt. -adta rövid válaszát, én pedig tudtam jól, hogy tömör válaszával izgatottságát próbálja leplezni. Óvatosan oldalba böktem, ezzel jelezve neki, hogy érdekel a dolog, kezdjen mesélni. -Igazából semmi különös, csak áthívott. -jelentette ki ujjait piszkálgatva... ilyenkor lehetett tudni rajta, ha feszült volt.
Régóta ismertem Betht, ezért nagyon is jól tudtam, hogy ő nem az tipikus mindenkibe belezúgós fajta, sőt túlzottan szerelembeesősnek sem volt nevezhető. Épp ezért nem akartam elhinni, hogy ez történik pont most, pont egy ilyen srác miatt. Mit láthatott Dean Marksban, amit eddig egyetlen emberben sem? Mi lehetett meg benne, ami bennem nem?

***

*Bethany szemszöge*

Alighogy kopogtam, az ajtó szép lassan kinyílt, ő pedig ott állt előttem szótlanul. Nem viccelek, érzékelni lehetett, ahogy eláll a lélegzete, mire arcom halvány pírba borult. Mivel másodperceken belül kezdtem kissé kínosan érezni magam az bejárat előtt ácsorogva, muszáj voltam megtörni a köztünk beálló csendet.
- Köszönöm a bókot, te is jól nézel ki! -léptem be a házba önkényesen, egy ügyes mozdulattal kikerülve a reakciómon elvigyorodó srácot. 
- Már azt hittem, látni sem akarsz... -szólalt meg rekedtesen, s hangján érezhető volt bizonytalansága.
- Mi lenne, ha egyszerűen elfelejtenénk a tegnapit? -szinte el sem hittem, hogy ezt tényleg kimondtam. Elfelejteni azt, ami történt? Mégis miféle ostoba ötlet ez? Egy megrázó élményt nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra törölni az emlékezetünkből.
Bár utólag visszagondolva megérte ekkora sületlenséget mondani, hiszen látványosan megkönnyebbült az ajánlatom után.
Akár akarta, akár nem, lerítt róla, hogy mennyire lelkiismeret furdalása volt. Ezt viszonylag jól leplezhette mások előtt... előttem viszont nem tudta. Átláttam rajta.
Az igazat megvallva Dean a lelke mélyén egy érzékeny srác volt, aki félt attól, hogy csalódni fog vagy épp, hogy ő okoz csalódást valaki másnak.
Ismerős érzés... nekem is volt egy hasonló időszakom, amely tizenkét éves koromtól egészen a tizennyolcadik életévem első feléig elkísért.
Nem mertem bízni és nem mertem hagyni, hogy bárki is bízzon bennem. Ezért nem is volt még kapcsolatom -komoly legalább is aligha. Az egy hetes "kavargatások" és "járások" az én szememben az égvilágon semmit sem értek. Pont ebből kifolyólag szerelmes sem voltam még -maximum túlzottan ragaszkodni vágyó.
Idővel azonban rájöttem, hogy azzal, ha egy burokban élek semmin sem változtatok sőt, talán még rontok is a helyzetemen, mivel rengeteg mindenből kivonom magam. Ráadásul akár védtem magam, akár nem, így is, úgy is benne volt a pakliban, hogy sérülni fogok. A csalódás nem egy kiküszöbölhető valami... mindig ott lóg a levegőben a lehetősége.

4.-Mint még soha senki

 

*Dean szemszöge*

El kellett mennem mellőle... úgy éreztem, hogy azzal a gyönyörű, titokzatos mélybarna szempárral egészen belém lát. Ő nem csak a felszínt figyelte, ahogy sokan mások, hanem azt is, hogy ki voltam én valójában -tehát azt, akit mindennél jobban próbáltam elrejteni mások elől.
Aznap semmit sem ihattam, hiszen nekem kellett ide, valamit haza is fuvaroznom ezt a különleges lányt. Páratlan szépség volt, nem tagadom. De nem ez fogott meg benne igazán, hanem az embersége és az, ahogy hozzááll másokhoz. Idegen voltam számára, ám ő mégis igyekezett mosolyt csalni a szokásos fancsali képemre és bizalommal fordult hozzám.
Nekem pedig pont ezt kellett elkerülnöm. Ez elől kellett menekülnöm.

Átverekedtem magam a heringként egymás nyakán táncoló, irritáló csőcseléken, s levágódtam a lánytól legtávolabb eső ülőalkalmatosságra, ahonnan még így is remek rálátásom nyílt az értetlenül maga elé bámuló szépségre. Én pedig semmi pénzért sem vettem volna le a szememet róla.
Lassan körbenézett, miközben zavartan füle mögé tűrt egy kósza hajtincset, amely eddig önkényesen arcába lógott. Mély levegőt véve elindult a konyhában kialakított kisebb bárpult felé, majd helyet foglalva az egyik ott lévő széken, intett a csaposnak, s rendelt magának egy italt.

Sokáig szorongatta poharát, s játszadozott a vékonyka szívószállal, amely a halvány rózsaszín löttyből lógott kifelé, miközben gondolatai látványosan valahol máshol jártak. Bármennyire is szerettem volna odamenni hozzá és elnézést kérni, amiért akkora tuskó voltam vele már a kezdetektől fogva, nem tehettem. Nem árulhattam el magam, nem bonthattam le a falakat, amiket gondosan kiépítettem magam köré annak érdekében, hogy ne sérülhessek és, hogy mások se csalódhassanak bennem.
Jó volt ez nekem így... látszólag szívtelenül, érzéketlenül.

Ahogy egyre csak őt néztem, a mulatozó tömeg zsivaja sem idegesített már annyira, mint a kezdetekben. Furcsa ezt bevallani, de valamilyen oknál fogva olyan hatással volt rám, mint még soha senki... megnyugtatott a látványa, a puszta jelenléte.

***

Esküszöm, egyetlen pillanatra vettem le róla a tekintetem, de neki még ilyen rövid idő alatt is sikerült nyomtalanul eltűnnie. Fejemet ide-oda kapkodva törtem át a tömegen, egyre csak keresve-kutatva őt, ám sehol sem találtam.
Elsiettem a bárpultig, ahol nem sokkal ezelőtt még az italával játszadozott, de sem ott, sem pedig a közelben nem volt.
- Hé! -vontam fel magamra a pultos figyelmét, meg kell hagyni, kissé bunkó módon. -Pár perccel ezelőtt itt ült egy barna hajú lány... nem tudod, merre lehet? -kiabáltam túl a tömeget közelebb hajolva a sráchoz.
- Nemrég kísért ki egy elég rossz állapotban lévő tagot. -bökött fejével az ajtó irányába, miközben valami ronggyal egy poharat törölgetett.
Több sem kellett nekem, nyomban rohanni kezdtem kifelé, ott pedig őrültek módjára vizsgáltam át szemeimmel mindegy egyes négyzetcentimétert.

Már épp kezdtem volna feladni, mikor a hátsó udvarról meghallottam Bethany kiáltását. Kétségbeestem... mi van, ha megsérült vagy bajba került? Ráadásul miattam, mert meg akartam óvni magamtól azzal, hogy eltaszítom az igazi Dean Marks közeléből.

***

Sóhajtva parkoltam le a házunk előtt, majd nyitottam ki a jármű ajtaját a még mindig megviselt Bethnek, aki egy mérges pillantással köszönte meg udvariasságomat, s feldúltan távozott a bőrüléses masinából. Kivételesen nem egy tőlem megszokott grimasszal reagáltam a teljességgel kiérdemelt cselekedetére, sőt egyetlen rossz szó nélkül hagytam. De ami még ennél is furcsább, hogy miután becsaptam mögötte az ajtót, felé fordulva a következőt kérdeztem:

- Jól vagy?

- Ne tegyél úgy, mintha érdekelne. -felelte hűvösen, majd lassan rám emelte gyönyörű barna szemeit, melyekből tisztán kiolvasható volt, hogy nehezményezi azt, hogy magára hagytam a házibuliban, ami miatt egy ittas alak kikezdett vele. De láttam benne azt is, hogy mégis hálás, mert végül én téptem le róla a kissé heves Casanovát.

Úgy gondolom, ezek után éreznem kellett volna rajta a megvetést és a mérhetetlen haragot irányomban, ám e helyett egy csöppnyi dühnél több nemigen volt érzékelhető.

De tőle még ez a minimális negativitás is rettentően rosszul érintett... hiába akartam őt a védőfalaimon kívül tartani, és továbbra is az érzéketlen tuskót játszani előtte, mivel egy megnevezhetetlen, megmagyarázhatatlan belső valami ezt nem hagyta, sőt, igyekezett a lány elé hozni minden mélyen lapuló emberségemet, amit nagy erőkkel rejtegetni próbáltam.

3.-Szórakozzunk

*Bethany szemszöge*

- Dina, ne már! Nem akarok egyedül menni. -nyavalyogtam barátnőmnek, aki a vonal túlsó végéről mindezt csodával határos módon elviselte. Szinte láttam magam előtt, ahogy gondterhelten felsóhajt, majd tehetetlenségében annyit mondd:
- Sajnálom! -felesleges lett volna tovább kérlelnem őt, hiszen mégsem várhattam el tőle, hogy miattam mondja le a programját. -Mondd csak, Ben nem ér rá? -kérdezte reménnyel teli, lágy hangon.
- Nem, sajnos. -tőlem nem megszokott módon fogtam rövidre válaszom, miközben ablakomhoz sétálva kikukucskáltam a függöny mögül. Nem kis meglepetést okozott a tény, hogy a Marks férfiak ifjabbika hasonlóképp tekint vissza rám.
Akaratlanul is egy halvány mosoly jelent meg arcomon, amit ő felvont szemöldökkel nyugtázott, majd pedig lassan eltűnt a függöny takarásában.
Nem értettem... talán valami rosszat tettem? Esetleg haragszik rám valamiért?
- Bocsáss meg, Beth, nekem most le kell tennem! Vigyázz este, jó? -zökkentett ki gondolatmenetemből Dina, s miután a lelkemre kötötte még vagy háromszor, hogy legyek óvatos a bulin, bontotta a vonalat.

***

- Bethany, nem kéne még elindulnod? -sürgetett anya csípőre tett kézzel, s lábával dobolva a fürdőszobám ajtajában állva, mikor épp a frizurám igazgattam. Válaszra sem méltatva őt vonultam ki a fürdőből, s lépkedtem át a saját birodalmamba, ahol utolsó simításként felkaptam táskámat, és ahonnan olyan nagy lendülettel indultam el a buli társam házához, hogy még a nálunk vendégeskedő szüleitől is elfelejtettem elköszönni.
Odaérve egy mély sóhajtás után erőt vettem magamon, kopogtattam, majd vártam... a válasz pedig egyenlő volt a semmivel, így hát újra próbálkoztam, de most sem érkezett semmiféle visszajelzés. Ismét tettem egy próbát, végül pedig meguntam és beléptem a házba -tény, hogy nem a türelmemről vagyok híres.
- Dean? -pásztáztam körbe tekintetemmel a ház azon szegletét, amit a bejárati ajtóból még látni lehetett. -Dean! -szólítottam meg már valamivel erőteljesebben a nagy valószínűséggel, éppen a fülén ülő mamlaszt, mire végre életjelet méltóztatott adni az emeletről -pontosabban hangosan felmordult-, én pedig kapva az alkalmon felkiáltottam neki. -Kint várlak a kocsinál!
Nem is kellett sokat szobroznom  a jármű mellett, ugyanis perceken belül megérkezett az unott ábrázattal puffogó, gyerekesen viselkedő Marks, s már pattant is be az autóba, én pedig mi mást is tehettem volna... követtem a példáját.
Az út első tíz-tizenöt perce síri csendben telt, amit személy szerint kicsit kínosnak találtam, éppen ezért, ennek megtörési szándékával rápillantottam az utat szuggeráló srácra, aki meglehetősen látványosan a gondolataiba mélyedve, továbbra is előrefelé kémlelve, villantott egy önelégült, mégis ördögien ható vigyort.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy nyomban letettem a másodpercekkel előtte fejembe vett tervemről, s a fekete színű bőrülésbe süppedve kívántam, hogy bárcsak nyelne el a föld aznap éjjel.
Éreztem, hogy forgat valamit a fejében, ám mégsem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Az ablakon kifelé bámulva igyekeztem elterelni a gondolataimat... azonban hiába néztem a csillagokat az égen, az elsuhanó fákat vagy a lámpák egyre halványodó, majd erősödő fényét, mert nem fogtam fel, hogy mit látok, és nem érzékeltem az idő múlását sem. Egyszerűen csak... voltam.

A jármű egyszerre megállt, a srác pedig kiszállt mellőlem, s becsapta maga után az ajtót. Nem tudtam, hogy mi történik most vagy, hogy hol a fenében járhatunk éppen, ezért én is kimásztam a négykerekű csodából.
Dean lazán, zsebre dugott kezekkel, jobb lábát felhúzva támasztotta a motorháztetőt, s az égen ragyogó, látszólag apró kis fénypontokat pásztázta. Arca nyugodtságról, megkönnyebbültségről árulkodott, és ezt nem is tudtam hova tenni, mivel még sosem láttam ilyennek.
Oké, aláírom... két nap nem túl hosszú idő arra, hogy kiismerjünk valakit, de nekem általában már az első találkozás alkalmával sikerül megmondanom egy emberről, hogy milyen is valójában. Nála viszont ez nem sikerült, sőt mondhatni gondban voltam vele. Olyan... megfejthetetlennek tűnt, és bár ez megrémített, meg kell hagyni, mégis valamiért tetszett.
Visszazökkenve a valóságba, az első dolgom volt körbepillantani, hogy felmérjem, merre lehetünk, ám mindhiába. A környék cseppet sem volt ismerős a számomra, és az sem javított a helyzeten, hogy tőlünk körülbelül harminc-negyvenméternyire vadidegen tinédzserek szórakoztak valami fülsüketítő ricsajra.
- Hol vagyunk? -álltam elé értetlenkedve. -Hová hoztál? -szó szerint látni lehetett rajta, hogy észbe kap, és a semmiből visszatér az a Dean Marks, akit én ismertem. Mélyen a szemembe nézett, én pedig csak ekkor vettem észre, milyen gyönyörű szempárja is van igazából. De ahogy elvesztem benne, semmit sem láttam... csak a hátborzongató ürességet, mely elnyelte szavaimat.

- Szórakozni. -jelentette ki egy féloldalas mosoly kíséretében, majd lassan közelíteni kezdett felém arcával. Tekintetem elrántottam a két darab kék csodáról, s ajkánál állapodtam meg vele, mely igencsak csókra készülődött. Hirtelen azt sem tudtam, mit reagáljak, berezeltem attól, hogy egy számomra teljesen kiismerhetetlen, idegen srác akar egyik pillanatról a másikra, szórakozás gyanánt lekapni, így hát az egyetlen ésszerűnek tűnő dolgot tettem, ami akkor megfogalmazódott fejemben; nemes egyszerűséggel felpofoztam.
- Megőrültél?! -keltem ki magamból, mialatt ő kisebb-nagyobb sikerrel próbálta rendezni vonásait. -Mondd csak, eszednél vagy? Mit képzelsz egyáltalán, ki vagy te? -zúdítottam rá azokat a kérdéseket, amik hirtelenjében eszembe jutottak. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, a fejem szinte gőzölgött, a végtagjaim kocsonyaként remegtek. Azonban minden dühöm és idegességem elszállt, mikor egyetlen másodperc erejéig bűntudatot véltem felfedezni rajta. Ami viszont cseppet sem lepett meg, hogy mindezek után ismét az üresség vette át ennek a pillanatnyi emberségnek a helyét.
Ekkor értettem meg igazán, hogy ez a srác fél... akarva vagy akaratlan, de minden erejével azon van, hogy leplezni tudja igazi valóját.
Nem értettem, miért teszi ezt, de nem is lehettem tisztában vele, mivel nem ismertem sem őt, sem a múltját, sem a történetét. 

***

- Érezd jól magad, Hercegnő! -súgta fülembe hátulról, mikor már bent tartózkodtunk a házban, ahol nem sokkal ezelőtt hangos ricsajra mulatoztak a korunkbeliek. Összerezzenve egy lépéssel távolabb mentem tőle, ami ahogy rajta láttam, tetszett is neki, mivel egy széles mosollyal nyugtázta reakciómat, majd belevetette magát a tomboló tömegbe, ezzel magamra hagyva engem egy idegen helyen, több tucat idegen emberrel.

2.-Szomszédok gyöngye

*Bethany szemszöge*

- Semmi kedvem valami elmeháborodott macskás nővel jó pofizni vagy egy kivénhedt perverz pasassal egy levegőt szívni, érted?! -keltem ki magamból a szobám küszöbének közvetlen átlépése után. Ben csitítgatva jött utánam, s csukta be gyorsan, mégis nagyon halkan az ajtót, hogy anyáék még véletlenül se hallják meg gyerekes kiborulásomat és ne kezdjenek azonnal hatalmas szócsatába.
- Mindketten pontosan jól tudjuk, hogy nem erről van szó, Beth... -simított végig barna hajkoronámon óvatosan, miközben eredménytelenül tekintetemet kereste. -...vagy legalább is nem csak erről. -egészítette ki mondandóját, s mutatóujjával állam alá nyúlt, így kényszerítve arra, hogy mélybarna szemeibe pillantsak.
- Én csak... -kezdtem volna bele az akár órákig is eltartó mentegetőzésembe, viszont ő egy hirtelen mozdulattal magához húzott, s fülembe egy egyszerű, ám egy számomra annál sokatmondóbb szavacskát súgott:
- Tudom!

***

- Bethany, készen vagy? Szeretnék időben megérkezni Marksékhoz, nehogy a végén még azt higgyék, hogy folyamatos éjszakai zargatók vagyunk. -siettetett a szokásához híven megint csak a lépcső aljából kiáltozó édesanyám. Válaszként fújtattam egyet a tükör előtt állva, aztán folytattam a türelmetlenkedő szülőm által megzavart hajászkodási procedúrát.
Ami azt illeti, egyáltalán nem törtem magam annak érdekében, hogy a külsőmmel akár egy kicsivel is jobb benyomást tegyek az új lakókra. Szinte semmi sem változott rajtam... a ruhám és a leheletnyi sminkem is ugyanaz volt, mint amit reggel viseltem. Egyedül a frizurámmal történt egy kisebb változás, ami csupán annyiból állt, hogy egy magas copfba fogtam azt.
Sóhajtva simítottam végig hajkefémmel a felgumizott loboncom végén pár mozdulattal, majd miután az előttem lévő pultra helyeztem az eszközt, hosszan kifújva a bent tartott levegőmet támaszkodtam meg a pult szélében.
- Nem lesz semmi baj... -jelentettem ki bizonytalanul a tükörképemnek pár percnyi farkasszemezést követően. Néhány pillanatig még noszogattam magam a tekintetemmel, végül pedig bármennyire nem akartam, elindultam lefelé.

- Kislányom, miért nem öltöztél át? -támadt le anya, mikor talpam épp, hogy csak súrolta a földszint padlóját. Villámokat szóró szemekkel kezdtem volna bele szokásos dünnyögésembe, amikor apa közbeavatkozott.
- Anne! -szólt rá a szeszélyes természetű nőszemélyre. -Nem bálba készülünk, tehát ez a ruha is bőven megteszi! -karolt át az én pártomat fogó férfi, majd egy apró puszit nyomott a fejemre, mire egy széles mosoly terült el arcomon, s hálásan megsimogattam a pocakját. Anya idáig csípőre tett kézzel, dühösen méregetett minket, ám ezután a kis jelenet után mosolyogva csóválta fejét, miközben megadóan csak ennyit felelt:
- Apja lánya...

***

 - Bethany, drágám... -mosolygott kedvesen Jennette, mire rá kaptam a tekintetem a szőke hajkoronájú, lehengerlő kisugárzású hölgyre, aki jobb kezét a vállamra téve vezetett ki a szülőkkel és borokkal teli nappaliból egészen az előszobánál található lépcsőig. -Mivel nem szeretnénk téged itt a felnőttes kis témáinkkal untatni, és fogalmam sincs, mit ügyködhet ennyi ideig a fiam odafent, ezért úgy gondolom, kössük össze a kellemest a hasznossal... -miután szembetalálta magát igencsak értetlen ábrázatommal, leesett neki, hogy halványlila gőzöm sincs róla, hogy mire próbál éppen utalni, így hát kifejtette azt. -Menj fel hozzá! -bökött fejével az emelet irányába, én pedig felvont szemöldökkel pislogtam hatalmasakat. -Jobbra a második ajtó. -jegyezte meg fülig érő szájjal, s már iszkolt is vissza a többi korabelihez.
- Klassz... -sóhajtottam durcásan, s mivel mást nemigen tehettem, kisvártatva ugyan, de megindultam a Marks porontyért, akinek ajtaja nem becsukva volt, hanem résnyire nyitva. Mégsem ronthattam be azonnal, csupán néhány válaszra sem méltatott kopogást követően.  -Öhm... helló! -kukucskáltam be a szobába, ami első ránézésre sokkal jobban hasonlított egy érett férfiéra, mint egy komolytalan kisgyerekére. -Hahó! -néztem körül odabent alaposabban, de nem találtam semmilyen hím vagy bármi más nemű egyedet. -Hát, ha már itt vagyok, akkor körülnézek. -gondoltam, miután egy kellemes, számomra teljesen ismeretlen kölniillat csapta meg a szaglószervem, mely a srác "birodalmát" lengte körül.
Nagyokat szippantottam a lehengerlő aromájú levegőből, majd a kezem közé kaptam egy, az íróasztalon helyet foglaló, keretbe foglalt képet, melyen egy aranyos, barátságos háziállat, pontosabban egy kölyökkutya volt látható.
Egy perc sem telt el a fotó vizslatásával, mikor egy kissé rekedtes hang ütötte meg a fülem a hátam mögül:
- Nahát, nem tudtam, hogy látogatóm lesz! -jegyezte meg, én pedig ijedtemben majdnem eldobtam a kezemben lévő kis emlékdarabkát. Azonban sikerült szerencsésen lecsapnom az asztalra azt, s álcázott nyugalommal az illető felé fordulnom. Hüledezve, kiguvadt szemekkel pislogtam az előttem álló, minden kétséget kizáróan, ádámkosztümben flangáló srácon, aki mindezt egy önelégült vigyorral nyugtázta. Leesett állal, eszméletlenül hevesen dobogó szívvel valamint vérvörös ábrázattal vágtam hátraarcot, amilyen gyorsan csak tudtam.
- Mondd, megtennéd... -takartam el az arcom bal kezemmel, mialatt meg akartam kérni arra, hogy kapjon magára valamit.
- Ennél lejjebb képtelenség vetkőznöm, Szivi! -sétált oda mellém halál lazán, majd mikor egy lopott pillantást vetettem rá, ő rám kacsintott, aminek hatására ha lehetséges, még vörösebb lettem -bár, ha úgy nézzük megérte, mivel végül csak felkerült rá pár ruhadarab.
Lényegesen megkönnyebbülve helyeztem kényelembe magam az időközben ágyára kerülő srác mellett, majd az ujjaimat alig láthatóan tördelve megszólaltam:
- Tehát te lennél az ifjabbik Marks... -válaszképp csak unottan bólintott a nagyvilágba bámulva.
- Nem rám számítottál, igaz? - kérdezte felvont szemöldökkel pásztázva arcomat, s feljebb tornászta magát ülőpozícióba.
- Tulajdonképpen meglepett, hogy nem az a Jack Russel lépett be az ajtón. -böktem a fénykép irányába fejemmel ártatlanul mosolyogva, mire Mr. Komolyság is villantott egy szélesebb vigyort.

***

- Köszönjük a vendéglátást, Richard! -fogott kezet apa Mr. Markssal, majd aranyosan átkarolta édesanyám vállát, aki hozzá bújva csak ennyit fűzött hozzá a férfi mondandójához:
- Nagyon jól éreztük magunkat!
- Ha gondoljátok, gyertek át holnap is, Anne! Mi itt leszünk! -mosolygott szívélyesen Jennette, aztán tekintete fiára téved, majd pár pillanatnyi gondolkodás után szinte látni lehetett a villódzó villanykörtét a kobakja felett. -Mondd csak, Beth... van programod holnap estére? -intézte hozzám kérdését, melyre válaszként csak megráztam fejem, neki pedig szemei felcsillantak izgatottságától. -Akkor van egy remek hírem! -itt tartott egy kisebb szünetet a "drámai" hatás kedvéért. - Buliba fogtok menni!
Láthatóan a szülői társaság örült ennek a bejelentésnek legjobban, mivel tapsikolva és "huhogva" fejezték ki tetszésüket -na igen, a bor ártalmai-, míg mi Deannel egy-egy jelentőségteljes pillantást vetettünk a másikra.