4.-Mint még soha senki

 

*Dean szemszöge*

El kellett mennem mellőle... úgy éreztem, hogy azzal a gyönyörű, titokzatos mélybarna szempárral egészen belém lát. Ő nem csak a felszínt figyelte, ahogy sokan mások, hanem azt is, hogy ki voltam én valójában -tehát azt, akit mindennél jobban próbáltam elrejteni mások elől.
Aznap semmit sem ihattam, hiszen nekem kellett ide, valamit haza is fuvaroznom ezt a különleges lányt. Páratlan szépség volt, nem tagadom. De nem ez fogott meg benne igazán, hanem az embersége és az, ahogy hozzááll másokhoz. Idegen voltam számára, ám ő mégis igyekezett mosolyt csalni a szokásos fancsali képemre és bizalommal fordult hozzám.
Nekem pedig pont ezt kellett elkerülnöm. Ez elől kellett menekülnöm.

Átverekedtem magam a heringként egymás nyakán táncoló, irritáló csőcseléken, s levágódtam a lánytól legtávolabb eső ülőalkalmatosságra, ahonnan még így is remek rálátásom nyílt az értetlenül maga elé bámuló szépségre. Én pedig semmi pénzért sem vettem volna le a szememet róla.
Lassan körbenézett, miközben zavartan füle mögé tűrt egy kósza hajtincset, amely eddig önkényesen arcába lógott. Mély levegőt véve elindult a konyhában kialakított kisebb bárpult felé, majd helyet foglalva az egyik ott lévő széken, intett a csaposnak, s rendelt magának egy italt.

Sokáig szorongatta poharát, s játszadozott a vékonyka szívószállal, amely a halvány rózsaszín löttyből lógott kifelé, miközben gondolatai látványosan valahol máshol jártak. Bármennyire is szerettem volna odamenni hozzá és elnézést kérni, amiért akkora tuskó voltam vele már a kezdetektől fogva, nem tehettem. Nem árulhattam el magam, nem bonthattam le a falakat, amiket gondosan kiépítettem magam köré annak érdekében, hogy ne sérülhessek és, hogy mások se csalódhassanak bennem.
Jó volt ez nekem így... látszólag szívtelenül, érzéketlenül.

Ahogy egyre csak őt néztem, a mulatozó tömeg zsivaja sem idegesített már annyira, mint a kezdetekben. Furcsa ezt bevallani, de valamilyen oknál fogva olyan hatással volt rám, mint még soha senki... megnyugtatott a látványa, a puszta jelenléte.

***

Esküszöm, egyetlen pillanatra vettem le róla a tekintetem, de neki még ilyen rövid idő alatt is sikerült nyomtalanul eltűnnie. Fejemet ide-oda kapkodva törtem át a tömegen, egyre csak keresve-kutatva őt, ám sehol sem találtam.
Elsiettem a bárpultig, ahol nem sokkal ezelőtt még az italával játszadozott, de sem ott, sem pedig a közelben nem volt.
- Hé! -vontam fel magamra a pultos figyelmét, meg kell hagyni, kissé bunkó módon. -Pár perccel ezelőtt itt ült egy barna hajú lány... nem tudod, merre lehet? -kiabáltam túl a tömeget közelebb hajolva a sráchoz.
- Nemrég kísért ki egy elég rossz állapotban lévő tagot. -bökött fejével az ajtó irányába, miközben valami ronggyal egy poharat törölgetett.
Több sem kellett nekem, nyomban rohanni kezdtem kifelé, ott pedig őrültek módjára vizsgáltam át szemeimmel mindegy egyes négyzetcentimétert.

Már épp kezdtem volna feladni, mikor a hátsó udvarról meghallottam Bethany kiáltását. Kétségbeestem... mi van, ha megsérült vagy bajba került? Ráadásul miattam, mert meg akartam óvni magamtól azzal, hogy eltaszítom az igazi Dean Marks közeléből.

***

Sóhajtva parkoltam le a házunk előtt, majd nyitottam ki a jármű ajtaját a még mindig megviselt Bethnek, aki egy mérges pillantással köszönte meg udvariasságomat, s feldúltan távozott a bőrüléses masinából. Kivételesen nem egy tőlem megszokott grimasszal reagáltam a teljességgel kiérdemelt cselekedetére, sőt egyetlen rossz szó nélkül hagytam. De ami még ennél is furcsább, hogy miután becsaptam mögötte az ajtót, felé fordulva a következőt kérdeztem:

- Jól vagy?

- Ne tegyél úgy, mintha érdekelne. -felelte hűvösen, majd lassan rám emelte gyönyörű barna szemeit, melyekből tisztán kiolvasható volt, hogy nehezményezi azt, hogy magára hagytam a házibuliban, ami miatt egy ittas alak kikezdett vele. De láttam benne azt is, hogy mégis hálás, mert végül én téptem le róla a kissé heves Casanovát.

Úgy gondolom, ezek után éreznem kellett volna rajta a megvetést és a mérhetetlen haragot irányomban, ám e helyett egy csöppnyi dühnél több nemigen volt érzékelhető.

De tőle még ez a minimális negativitás is rettentően rosszul érintett... hiába akartam őt a védőfalaimon kívül tartani, és továbbra is az érzéketlen tuskót játszani előtte, mivel egy megnevezhetetlen, megmagyarázhatatlan belső valami ezt nem hagyta, sőt, igyekezett a lány elé hozni minden mélyen lapuló emberségemet, amit nagy erőkkel rejtegetni próbáltam.