- Beth, két perc és kész az ebéd! -hallottam meg egy csodálatos, csilingelő hangot a földszintről, amint épp arra hívja fel a figyelmem, hogy az általa készített finomságoknak perceken belül nekieshetek. Említenem sem kell, a pocakomnak ennél szebb dolgokat nem is mondhattak volna, hisz a gazdája olyan felelőtlen volt, hogy aznap megvonta tőle a tápláló reggeli lakomát.
- Megyek! -kiabáltam vissza egy kisebb ruhakupac átkutatása közben. Ám mivel sehol sem találtam azt a felsőt, amelyet annyira kerestem, úgy döntöttem, hogy amelyik ruhadarabra nincs szükségem az előttem heverő gombócból, azt nemes egyszerűséggel a szobám egy másik szegletébe hajítom.
A hátam mögé dobált cuccok száma nagyjából néggyel lehetett egyenlő, mikor egy ismerős illatra lettem figyelmes. Hirtelen hátra kaptam a fejem és be kellett látnom, hogy a szaglószervem igencsak jól funkcionál.
- Ben! -mosolyogtam rá halványan, aztán tekintetem gyorsan végigvezettem rajta, s csupán ekkor pillantottam meg, hogy az imént hátrahajított dolgaim egytől-egyig őrajta landoltak. Normál esetben azonnal mentegetőzésbe, valamit sűrű bocsánatkérésbe kezdtem volna, de mivel az egyik legjobb barátomról volt szó, ezért hát ilyenről szó sem volt, cseppet sem együtt érző nevetésről viszont annál inkább. Ben már réges-rég hozzá volt szokva szerény személyemhez, így nem esett nehezére figyelmen kívül hagyni az előbb történteket.
- Mit keresel? Tudok segíteni? -gugolt le egész közel hozzám, majd a kezében tartott darabokat maga mellé helyezte, egy külön gombócot megalkotva ezzel.
- Sehol sem találom a kék toppomat, aminek az elején négy csíkban apró világos gyöngyök vannak...
- ...középen pedig ugyanilyen színű cipzár. -fejezte be helyettem a mondandómat, ezzel egy hangyányi mosolyt csalva arcomra. Reakciómból mindjárt leszűrte, hogy bizony sikerült beletrafálnia, s nyugodt szívvel látott neki a kutatásnak. Nem is kellett sokat várnom, nagyjából egy perc múlva már a szekrényem előtt állva lóbálta azt, amit én napestig sem fedeztem volna fel még akkor sem, ha a fejem tetejére állok.
- De hát honnan tudtad? -tátott szájjal vettem el tőle a kék színben pompázó felsőt, s kezdtem el alaposan vizsgálgatni, hátha találok benne mondjuk egy nyomkövetőt, ami alapján ennyire biztosra mehetett. Természetesen semmit sem értem el a taperolásommal -ha Ben értetlen arckifejezését nem számítjuk bele.
- Legutóbb, mikor itt jártam, Anne a kezembe nyomott pár vasalt holmit, hogy hozzam fel neked, te pedig bevágtad őket a szekrényedbe. Emlékszel? Nos, ez is köztük volt. Tudod, csak ki kellett volna nyitnod egy ajtót... -csóválta fejét vigyorogva, mire érett hölgyhöz méltó viselkedéssel egyszerűen kinyújtottam rá a nyelvem. - Nemhogy hálás lennél... -nézett le rám unottan. Mondjuk meg is értem... elég fárasztó tudok lenni és sokszor én is alig viselem el magam. Vajon lehetséges az, hogy valaki a saját agyára menjen? Itt lennék én élő példának, nálam bizony ez sem lehetetlen.
- Nem az erősségem! -ajándékoztam meg egy ártatlan pillantással megfűszerezett vállrándítással, majd nekiálltam a ruháim összegyűjtésének. Egy szavamba sem került, s ő már jött is segíteni, sőt még tőlem is átvette azt a pár darabot, amelyet abban a pár pillanatban sikerült felkapkodnom a földről.
- Feltételezem nem azért kerested idáig, hogy utána díszként fellógasd valahova... -mondta miközben ledobott mindent az ágyamra, s precíz hajtogatásba kezdett. - Menj, öltözz át! -válaszként csak bólintottam, majd bebattyogtam a fürdőszobámba. Nem lacafacáztam, egy mozdulattal lerántottam magamról a pizsamámat, fél perc alatt felfrissítettem magam, aztán eleget tettem Ben kérésének, végül pedig késznek nyilvánítottam magam, s ellépkedtem a szobámig. -Úgy látom sikerült egyszerre végeznünk! -mosolygott rám kedvesen az épp onnan kilépő srác, közben pedig halkan becsukta maga mögött az ajtót.
- Gyerekek, elfogy az összes étel, mire leértek! -hallatta anya újra gyönyörű, lágy hangját a lépcső aljából. Mondandója hallatán bal kezemet a hasamra tettem, majd teljesen kétségbe esve mélyen Ben tekintetébe fúrtam sajátomat.
Ismét fejét csóválva nevetni kezdett, kézen fogott, s futásnak eredt velem egyetemben. A lépcső tetejénél se szó se beszéd megállt, minek köszönhetően a frászt hozta rám, ennek eredményeképpen pedig majdnem megcsókoltam a falat, de szerencsére hősiesen visszarántott, így az igazán vonzó fal helyett csupán az ő állkapcsát sikerült megfejelnem.
Megszeppenve pislogott rám, belőlem meg akárcsak egy félőrültből, úgy tört ki a szemkönnyeztető nevetés. Ajka egy gonosz vigyorra húzódott, s már tudtam is, hogy ha nem lépek meg, akkor komoly bajok lehetnek... kezdve azzal, hogy kicsikizi belőlem még a szuszt is.
Gyorsan kapcsoltam, ezért őt megelőzvén erőből megtapostam a lábát, s míg ő a fájdalommal volt elfoglalva, én le tudtam szaladni a lépcsőn, majd egyenesen be az étkezőbe, ahol jó gyerek módjára helyet is foglaltam a már megterített asztalnál. Pár perccel később szaglószervem ismét érzékelte legjobb barátom jelenlétét, aki közel hajolva hozzám, halkan megjegyezte:
- Ezzel még nincs vége, Bethany! -sosem, ismétlem... soha az égegyadta világon nem szólít engem a teljes nevemen, kivéve akkor, ha valamit tényleg komolyan gondol vagy nagyon elszánt. Mély levegőt véve nyeltem egyet, majd leplezve a félelemnek cseppet sem nevezhető izgatottságom, oldalra sandítva diadalmasan elvigyorodtam.
- Greg, szia! -üdvözölte a konyhából előbukkanó édesapámat egy kézfogással, aki mint mindig, most is egy újságot szorongatott a kezében, mely természetesen a sportrovatnál volt kinyitva. Férfiak... ki érti őket?!
- Ben! -rázta meg az említett fél kezét, majd feljebb tolta orrnyergén fekete színben pompázó keretű olvasószemüvegét. -Foglalj helyet, kérlek! -mutatott mosolyogva a mellettem lévő helyre, mire a srác fél másodpercnyi hezitálás nélkül kapott is az alkalmon.
Lassacskán a szüleim is leültek végre közénk, s kezdetét vehette az isteni vasárnap lakoma, amely talán az én pocakomnak jött a leginkább kapóra. Az ebéd nagyon jó hangulatban telt, mígnem édesanyám egy hozzám intézett bejelentéssel megszakította azt.
- Beth, nem tudom, hogy feltűnt-e már, de új lakók költöztek a közvetlen szomszédságunkba... -itt már tudtam mire megy ki ez az egész. A kedvenc kajámat csinálja, nem piszkál azzal, hogy rakjak rendet a szobámban, meghívja az egyik legjobb barátomat ebédelni, és majdnem mindenben igyekszik a kedvemre tenni. Bal kezem akaratlanul is ökölbe szorult, viszont nem szóltam közbe, mivel tudtam, hogy úgyis felesleges lenne. Amit Anne Wilson egyszer a fejébe vesz, annak kisebb vagy nagyobb csaták árán is, de pontosan úgy kell lennie, ahogy ő kigondolta. -...és szeretném, ha jó véleménnyel lennének rólunk. Éppen ezért ne tervezz semmit az estére, mert látogatóba megyünk Marksékhoz! -közölte nagy örömködve a látszólag "jó" hírt, aztán összegyűjtötte a tányérjainkat, s apa segítségével már vitték is kifelé. Hamar lerendezte, mit ne mondjak.
- Nem lesz semmi baj, oké? -éreztem meg egy puha kezet az enyémen, melynek sikerült egy icipicit megnyugtatnia. Ben jól tudta, hogy mennyire érzékenyen érint, mikor új emberekkel kell megismerkednem, éppen ezért próbált rám hatni nyugtató szavaival, s érintésével.
- Megígéred? -sóhajtottam könnyes szemekkel magam elé meredve, miközben jobb kezemmel ujjait gondterhelten rakosgattam ide-oda.
- Megígérem! -suttogta magabiztosan. Felé fordulva szorosan -szinte már a pólóját letépve- hozzábújtam, ő pedig egy halvány puszit nyomva a fejem búbjára hitette el velem, hogy nem történhet az égvilágon semmi baj.
Jó lett! <3 ügyes vagy.:) eddig nagyon tetszik.:)
VálaszTörlés