Rettentően bántottak az előző este történtei... ha akkor nem érkezek időben, ki tudja mi történt volna vele. Beth hiába ütötte az érzelmektől túlfűtött illuminált állapotban lévő srácot, mert ahhoz már nem volt elég ereje, hogy ellökje magától vagy leállítsa. Így pedig egyre csak hergelte őt, aki ennek köszönhetően vált fokozatosan akaratosabbá és követelőzőbbé.
Nem tudtam, hogy pont azzal veszélyeztetem majd az életét, hogy meg akartam óvni magamtól. Furcsa, de ezek után semmit sem szerettem volna jobban, minthogy vele legyek. Tudni akartam minden lépéséről annak érdekében, hogy a későbbiekben bármikor megvédhessem ezt a páratlan leányzót. Ahhoz viszont, hogy ez lehetetlenből lehetségessé váljon, bizony cselekedni kellett.
***
*Ben szemszöge*
- Esküszöm, semmi sem történt! -nyugtatgatott Beth mindhiába. -Dean megmentett még mielőtt... -itt elhallgatott, mire ingerülten elkaptam róla tekintetem, s kezem akaratlanul is ökölbe szorult. Rosszul voltam még a gondolatától is annak, hogy bárki akár csak egyetlen ujjal hozzáér Bethhez, nemhogy akkor pont egy alkoholtól bűzlő, beszámíthatatlan állapotban lévő utolsó senki, aki a lány akarata ellenére tett volna dolgokat vele.
Ha ez a Marks gyerek nem ért volna oda időben, biztos vagyok benne, hogy -ha rajtam múlott volna-, már rég halott ember lenne. Viszont ez alkalommal szerencséje volt. -Ne félts engem! -fogta lágyan kezei közé arcomat, majd simított végig rajta puha ujjaival, miközben tekintetét mélyen enyémbe fúrta. Mindig is tisztában volt vele, hogyan tud leginkább hatni rám.- Ne kérj ilyet tőlem... -suttogtam elveszve káprázatos szempárjában, s halványan megrázva fejem. Élénk rózsaszín ajkai kedves mosolyra húzódtak, karjai pedig ölelésre nyíltak, melybe gondolkodás nélkül sétáltam bele. Gyengéden túrtam puha hajkoronájába, s vontam közelebb, hogy még az eddiginél is szorosabban tarthassam sajátoméhoz vékonyka testét. Az illata mesés volt, mint mindig, teljességgel lenyűgözött. Bármennyire is próbálkoztam az életem során, soha, egyetlen egyszer sem tudtam rájönni, hogy hogyan lehet valaki ennyire, az utolsó részleteiig tökéletes.
A kellemes pillanatot Beth telefonjának pittyegése zavarta meg, így hát kénytelen voltam elengedni őt. Gyorsan előkutatta mobilját a zsebe mélyéről, majd megnyitotta a beérkező üzenetet.
Miközben gyönyörű arcát kémleltem, egy olyan apró, megmagyarázhatatlan csillogást véltem felfedezni szemeiben, melyet sosem akartam volna, hacsak nem miattam látható.
- Mi történt? -kérdeztem hamiskás, már-már erőltetettnek mondható mosollyal az ábrázatomon. Gyomrom dióméretűre zsugorodott, szívverésem felgyorsult, alig láthatóan levegőért kapkodtam... leírhatatlanul féltem a választól.
- Dean írt. -adta rövid válaszát, én pedig tudtam jól, hogy tömör válaszával izgatottságát próbálja leplezni. Óvatosan oldalba böktem, ezzel jelezve neki, hogy érdekel a dolog, kezdjen mesélni. -Igazából semmi különös, csak áthívott. -jelentette ki ujjait piszkálgatva... ilyenkor lehetett tudni rajta, ha feszült volt.
Régóta ismertem Betht, ezért nagyon is jól tudtam, hogy ő nem az tipikus mindenkibe belezúgós fajta, sőt túlzottan szerelembeesősnek sem volt nevezhető. Épp ezért nem akartam elhinni, hogy ez történik pont most, pont egy ilyen srác miatt. Mit láthatott Dean Marksban, amit eddig egyetlen emberben sem? Mi lehetett meg benne, ami bennem nem?
***
*Bethany szemszöge*
Alighogy kopogtam, az ajtó szép lassan kinyílt, ő pedig ott állt előttem szótlanul. Nem viccelek, érzékelni lehetett, ahogy eláll a lélegzete, mire arcom halvány pírba borult. Mivel másodperceken belül kezdtem kissé kínosan érezni magam az bejárat előtt ácsorogva, muszáj voltam megtörni a köztünk beálló csendet.- Köszönöm a bókot, te is jól nézel ki! -léptem be a házba önkényesen, egy ügyes mozdulattal kikerülve a reakciómon elvigyorodó srácot.
- Már azt hittem, látni sem akarsz... -szólalt meg rekedtesen, s hangján érezhető volt bizonytalansága.
- Mi lenne, ha egyszerűen elfelejtenénk a tegnapit? -szinte el sem hittem, hogy ezt tényleg kimondtam. Elfelejteni azt, ami történt? Mégis miféle ostoba ötlet ez? Egy megrázó élményt nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra törölni az emlékezetünkből.
Bár utólag visszagondolva megérte ekkora sületlenséget mondani, hiszen látványosan megkönnyebbült az ajánlatom után.
Akár akarta, akár nem, lerítt róla, hogy mennyire lelkiismeret furdalása volt. Ezt viszonylag jól leplezhette mások előtt... előttem viszont nem tudta. Átláttam rajta.
Az igazat megvallva Dean a lelke mélyén egy érzékeny srác volt, aki félt attól, hogy csalódni fog vagy épp, hogy ő okoz csalódást valaki másnak.
Ismerős érzés... nekem is volt egy hasonló időszakom, amely tizenkét éves koromtól egészen a tizennyolcadik életévem első feléig elkísért.
Nem mertem bízni és nem mertem hagyni, hogy bárki is bízzon bennem. Ezért nem is volt még kapcsolatom -komoly legalább is aligha. Az egy hetes "kavargatások" és "járások" az én szememben az égvilágon semmit sem értek. Pont ebből kifolyólag szerelmes sem voltam még -maximum túlzottan ragaszkodni vágyó.
Idővel azonban rájöttem, hogy azzal, ha egy burokban élek semmin sem változtatok sőt, talán még rontok is a helyzetemen, mivel rengeteg mindenből kivonom magam. Ráadásul akár védtem magam, akár nem, így is, úgy is benne volt a pakliban, hogy sérülni fogok. A csalódás nem egy kiküszöbölhető valami... mindig ott lóg a levegőben a lehetősége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése